Reges-regen, az operencias tengeren is tul, volt egy gyogytornasz kolleganom. Harminc koruli volt, felnott, vekony, torekeny kis no. Hatizsakkal jart dolgozni a megyei korhaz harmas szamu pszichiatriajara. En mindossze huszonket eves voltam, csicsa taskaval es csicsa, attetszo selyemnadragban jartam tangaval alatta.

Egy videki varosban laktunk Magyarorszagon. Olyan videki varosban, ahol egy busz es ot perces gyaloglas eleg a korhaz eleresehez.

Sokat beszelgettunk. Ket gyereke volt. A noverszallon lakott egyeten szobaban, ahol megtiltottak hogy latogatatoja legyen este nyolc utan. Emlekszem, a gyerekek egy nagy, megvetett agyon jatszottak, mikozben o valamit keszitett nekik enni, en meg tengtem-lengtem a konyhaban beszelgetve.

Egyszer nem jott be dolgozni nehany napig. Senkit se izgatott igazan, legfejebb nincs gyogytorna az alkesz pszichopataknak, akik kozul neha egy-egy az agyhoz kotozve valamelyik reggelre meghalt. A foorvos ur konstatalta hogy az illeto meghalt, a hullat elvittek -nem lepodtem volna meg ha a kukaban kot ki-, es el is toroltuk a halalt.

Szoval kolleganom nem jott reggel dolgozni. Azaz dehogynem. Bejott, elkeseredeseben felvagta az ereit, de nem sikerult meghalnia. Nem verzett elegge. Maganyosan vegig sietett a folyoson, nehany vercseppet hagyva maga utan. Az ajtok ugyan nem voltak zarva, a noverek es segedapolok viccnek alcazva egymast cikiztek. Van aki bagozott, de leginkabb annak a kolleganak a fenekmeretet kritizaltak, aki eppen nem volt jelen. Lehetett latni ahogy a gyogytornasz vegigmegy a folyoson, folyik belole a ver, majd kimegy a kapun es elsetal az egyik tombahazig. Talan nem talalkozott senkivel a liftben aki megkerdezze, miert sir es miert akarja magatol eldobni azt, ami nem er semmit, de amivel semmi fel nem er: az eletet. Felment a tiezedikre es leugrott.

Itt hagyta a ket kicsi gyereket, meg ezt az ocsmany vilagot amiben minden, ami jo, voltakeppen csak a rossz alcazza magat. 

Es senki, senki az eg egy adta vilagon nem szolitotta meg az egesz hosszu uton ami kivezetett az emeletrol es at az egesz hatalmas gyakorlo korhazon, hogy mégis, van -e kedve inni egy gyumolcslevet, vagy hogy hogy vannak a gyerekei. Atment, elment emberek mellett. Es nem erdemelte meg a figyelmuket.

Igy veszik el a lelek az utvesztoben. Minel hangosabban kiabal, minel jobban konyorog segitsegert, annal kevesbe haljak meg. Talan az a legnagyobb feladatunk ezen a foldon, hogy leszamoljunk anyaink altal atadott illuzioinkkal. Anyaink elhitetik velunk, es az alnokabbak hosszu evekig ringatjak hazugsagban magukat es gyermekeiket, hogy ott lesz valaki majd, ha osszeomlik a vilag. Ha langol minden korulotted, amikor mar nem tudsz lelegezni es a tudod kiszakad a fajdalomtol; akkor majd valaki kezen fog, a terdere ultet, es minden rendben lesz.

Nem igaz. Senki nem fog kezen. A legnagyobb egyetemes hazugsag, amelyet minden artaltlan, puhaszaju, falatnyi labacskaju eloleny elhisz a nonek aki szeretettel nez ra es oleli, az az, hogy nem vagyunk egyedul.